A tervasztaltól a megvalósulásig
1963. augusztus 1-jén szinte példa nélküli építkezés indult be az újpesti futballstadion közvetlen szomszédságában, a régi nagy kézilabda pálya helyén. Megvalósulni látszott a lila-fehér jégkorongozók sok éves álma: a saját műjégpálya, az oroszlánbarlang, amit szurkoló és sportoló egyaránt hazai pályának tekint. Sokan lehetetlennek és hagymázas álomnak tartották a vállalkozást, mások egyenesen megmosolyogták még a gondolatot is. Csak kevesen hittek igazán benne… szerencsére ezúttal az álmodozóknak lett igazuk!
Pedig hosszú éveket kellett várniuk arra, hogy felcsillanjon a remény és a gondolatból, amely szinte a szakosztály megalakulásának pillanatától kezdve ott motoszkált a fejekben, előbújjon a megvalósulás első gyengécske csírája. Hogy miért volt olyan fontos ez a gondolat? Azért, mert az alapítók, Kecskés József, Ádám András, Bán József, Rancz Sándor és a többiek azt akarták, hogy ez a csapat igazán újpesti legyen! Hogy a IV. kerületi gyerekeknek legyen hol megtanulniuk korcsolyázni, majd megismerni és megszeretni a jégkorong sportot.
1959-1960 fordulóján végre megmozdult valami. A IV. kerületi tanács Végrehajtó Bizottsága érdeklődést mutatott a terv iránt, ám miután meghallották az előzetes költségvetési becsléseket, azonnal visszavonulót is fújtak. A mozzanat mégsem volt hiábavaló, hiszen a lila-fehérek számára végre világossá vált a megvalósítás felé vezető út: takarékoskodni kell! Ha kizárólag a pénz jelenti az akadályt – márpedig úgy tűnt, hogy erről van szó -, akkor meg kell kezdeni a spórolást és lehetőleg csökkenteni a költségeket.
Az elhatározást tett követte: bankszámlát nyitottak és ahol csak lehetett összehúzták a nadrágszíjat. A felszereléseket, mezeket, különböző anyagokat egészen a „végkimerülésig” használatban tartották. A felnőtt csapat például hosszú éveken át ugyanabban a két garnitúra mezben játszott. Csökkentették a különböző bérleti díjakra kiadott pénzek összegét. Keresni kezdték azokat az embereket, akik amellett, hogy éltek-haltak a jégkorongért, a műjégpályák építéséhez és felszereléséhez is értettek: így találtak rá Kőváry Csaba gépészmérnökre és Kun Huba építészre, akik társadalmi munkában vállalták a tervezést és a munkálatok vezetését.
A mérnökök és az európai műjégpályák egy részét jól ismerő jégkorongozók összedugták a fejüket és számtalan szakkönyv áttanulmányozásával igyekeztek megtalálni a mindenki számára megfelelő megoldást: azaz a lehető legkisebb költségből a lehető legjobb végeredményt kihozni. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a műjégpályát a Megyeri úti sporttelep területén kell felépíteni. Így adta magát a megoldás, hogy az elektromos árammal és vízzel, azaz a két legfontosabb kellékkel már amúgy is rendelkező, régi, használaton kívül került kézilabda-pálya helyén alakítsák ki a jégkorongozók új otthonát.
1963. május 1-jén, miután már több százezer forint pihent a Beruházási Bank által kezelt számlán és a felettes szervek engedélye is rendelkezésre állt, a vállalkozás a gyakorlati megvalósítás stádiumába jutott. A mérnökök másfél hónap alatt megrajzolták a részletes terveket, további négy hét kellett az anyaglista és a pontos költségvetés elkészítéséhez. A végösszeg mindenkit megdöbbentett: az előzetesen becsült 4,5 millió forinthoz képest 1 600 000 állt a sok-sok tételt összesítő számsor legalján.
Augusztus 1-jén a nyári alapozás közepén járó újpesti jégkorongozók végezték el az első kapavágásokat és ásták ki a műjégpálya szívének számító gépház alapjait. Az ünnepi megmozdulás lezárultával a játékosok természetesen visszatértek valódi feladatukhoz, vagyis az ilyenkor megszokott szárazedzésekhez. Ettől kezdve a kubikos munka neheze nagyrészt a Megyeri útra kivezényelt, büntetésüket töltő fegyencekre hárult.
A szakosztály eközben megvásárolta a hűtőcső-hálózat kiépítéséhez szükséges csöveket, az Április 4. Gépgyártól megrendelték a nélkülözhetetlen gépeket, az Épiterv pedig nekiállt az elektromos rendszer tervezésének. A játéktér alapját a már meglévő hengerelt salakfelület adta, amin keskeny betoncsíkokat alakítottak ki, ezekre fektették rá október második felében az Épületgyártól vásárolt selejtes betonpaneleket. Ezzel az eljárással kialakítottak egy 10 cm-es hőszigetelő légréteget, a betonra pedig 5-6 cm vastagságban homokot szórtak. Ebbe a homokrétegbe ágyazták be december elején a 20 km hosszúságú hűtőcső-hálózatot, amely a pálya két hosszanti oldalán elhelyezett elosztóvezetékből kapta a hűtőközeget. Az elosztó és a hűtőhálózat közötti szintkülönbségnek, vagyis a biztonságos légtelenítés lehetőségének köszönhetően a pálya elvben 13-16 °C fokig volt képes játékra alkalmas jeget biztosítani.
A Megyeri úti jégpálya kiváló jégminősége a két oldalról minden második csőbe beáramló sólének volt köszönhető, hiszen így az egymástól 9 cm-re húzódó csövekben ellentétes irányban haladhatott az egyenletes minőséget biztosító hűtőközeg. A sólevet három, egyenként 200000 kcal/óra teljesítménnyel dolgozó, ammóniatöltetű óriáskompresszor hűtötte le átlagosan – 8 °C fokra. A hűtőberendezést két evaporatív kondenzátor, egy utánhűtő, három folyadék-leválasztó, három olajleválasztó és néhány egyéb berendezés tette teljessé. A hűtőközeg keringtetéséről három nagy teljesítményű szivattyú gondoskodott. Maga a gépház egy ideiglenes barakképületben kapott elhelyezést.
A 60×30 méter, azaz összesen 1800 m² területű pályát a Millenárison elbontott régi, 120 cm magas fapalánkkal vették körbe, amit a Népstadion igazgatósága bocsátott az Újpesti Dózsa rendelkezésére. A 4000 néző befogadására alkalmas vastribünök szintén a Millenárisról kerültek át a Megyeri útra. Az igazsághoz az is hozzátartozik persze, hogy a megörökölt palánk méretei, illetve a világítás színvonala már akkor sem felelt meg a nemzetközi előírásoknak, de ezek a paraméterek eltörpültek amellett a tény mellett, hogy a lila-fehér hokisok elsőként jutottak valódi hazai jéghez a magyar jégkorongozás történetében!
Végre lehetővé vált a szakosztály számára, hogy sportolói, kicsik és nagyok, megfelelő mennyiségű jégidővel készülhessenek a mérkőzésekre, ami óriási luxusnak számított abban az időben, amikor a Kisstadionban és a Millenárison szinte egymással rivalizáltak a sportkörök az edzéslehetőségért. Nem is beszélve arról, hogy a fennmaradó időben a nagyközönség számára elérhető lett a korcsolyázás élménye, amitől a szakemberek hosszabb távon az utánpótlás bázis számbeli és minőségi javulását remélték. A IV. kerületben mindenki abban bízott, hogy Újpest a műjégpálya révén a magyar jégkorongozás fellegvárává válik és ebben a vágyukban tulajdonképpen nem is kellett csalatkozniuk.
Kecskés József és Csizmadia István, a novemberben újraválasztott szakosztályelnök és -vezető, így nyilatkoztak erről a kérdésről a sajtó képviselőinek: „…az új létesítmény jelentkezése olyan nagyarányú kibontakozását vonja maga után, amelynek nem csupán az egyesület életében, de a magyar jégkorongsport helyzetében is döntő jelentőségűnek kell bizonyulnia. A tervek szerint a jelenlegi játékosállományt két éven belül 200-250 főre kell növelni saját nevelésű fiatalokkal. Éppen ezért a Megyeri úti komplexumban felépülő jégpálya az iskolák számára is nyitva áll majd és az iskolai versenyeken feltűnő fiatalok bevonásával 6-7 csapatot kívánunk indítani a különböző osztályú bajnokságokban.”
A jégstadion ünnepélyes megnyitására eredetileg december végén került volna sor, méghozzá egy rangos nemzetközi négyestorna keretében. A szervezők az Újpest és az FTC ellenfeleként a Dinamo Moszkva és a Sparta CKD Praha együttesét igyekeztek Budapestre csábítani. December 26-án egy Újpest-Moszkva, majd egy FTC-Sparta meccset láthattak volna a nézők, hogy másnap a lila-fehérek a csehekkel, a ferencvárosiak a szovjetekkel csapjanak össze. A Megyeri út a zárónapon, 29-én lépett volna színre egy Dinamo-Sparta barátságos és egy Újpesti Dózsa – Ferencváros bajnoki mérkőzéssel. Sajnos a munkálatok csúszása miatt a torna végül nem jöhetett létre.
A műjégpálya gépeit először 1964. január 10-én pénteken kapcsolták be, hogy megkezdjék a jég készítését. A csapat tagjai – már aki éppen nem a válogatott kerettel készült – hétfőn már a Megyeri úton edzettek, megkezdve a körülményekhez való akklimatizálódás folyamatát, szokva a valódi hazai pályát, amire az Újpest játékosainak elsőként nyílt lehetőségük a magyar jégkorongozás történetében. A jégpálya akkreditálását, amelynek első igazgatójául a mindenki számára oly kedves Szamosi Ferencet nevezték ki, január 14-én végezték el.
A műjégpálya avatására 1964. január 15-én került sor egy fagyos hideggel beköszöntő téli estén. A játéknap főattrakciója nem is lehetett volna más, mint egy örökrangadó, a soron következő Újpesti Dózsa – Ferencváros bajnoki összecsapás. Habár maga a mérkőzés csak hat órakor kezdődött, a szurkolók már másfél-két órával korábban sűrű sorokban igyekeztek a Megyeri út felé, hogy végül több mint 3000-en szorongjanak vacogva az ideiglenes lelátókon. Végül megtörtént, amire mindenki izgatottan várt: Kecskés József ünnepi beszédét és a csapatkapitányok, Patócs György és Raffa György virágcsokor-cseréjét követően útjára indult a korong…
A nyitómeccset 8-0-ra nyerték a lila-fehérek és ezt követően beindult a jégstadion üzemszerű működése, egymást követték a meccsek, a dolgos hétköznapok. Az első jelentősebb, említésre is méltó esemény 1965. február 7-én esett meg a pálya történetében. Az Újpest éppen az ősi riválist látta vendégül 4000 szurkoló, azaz telt ház előtt, amikor a második szünetben a jégkészítő GAZ-64-es nekicsúszott a palánknak, amit “sikeresen” át is tört. A szükséges javítások elvégzését követően, ha némi csúszással is, de folytatódott a végül 5-4 arányú hazai győzelemmel záruló mérkőzés. A legendás GAZ, vagy ahogy a szurkolók hívták, „a szőnyegrolba” egy házilag átalakított rendőrségi jármű volt, amit a felépítményre szerelt tartállyal és egy kiöregedett perzsa szőnyeggel tettek alkalmassá a jégfrissítésre.
Az átadás utáni első komolyabb munkálatokra 1969 őszén került sor. Ennek során elbontották a Millenárisról átszállított, végképp elöregedett palánkot, amit új, modernebb szerkezettel váltottak fel, sőt a világítás minőségén, erősségén is sokat javítottak. Az egyetlen gondot csupán az jelentette, hogy a BEK mérkőzésre készülő csapat tulajdonképpen október 22-ig, a bolgár bajnok elleni meccs időpontjáig nem tudott hazai jégen készülni. Az 1969-ben a KSI-től Újpestre igazoló Ugrai Iván így emlékezett vissza a pálya kvalitásaira: „A jég minősége, tekintve, hogy a gépház közvetlen a pálya mellől látta el faladatát, messze felülmúlta a Kisstadionét. Ugyanakkor a környék légszennyezettsége miatt Benedek Kálmán – a pálya mindenese – ezt a minőséget csak rövid időre tudta biztosítani. Szinte naponta kellett a korcsolyákat éleztetni…! Természetesen nem volt „equipment manager”…, – Klink János „Pityu” húzta meg biztos kézzel a korikat egy erre a célra átberhelt egyszerű köszörűgépen…”
1972 decemberének végén, szűk nyolc évvel a pálya átadása után, nyugtalanító hírt közölt Kecskés József szakosztályelnök a sajtóval: a Megyeri úti pálya néhány csöve meghibásodott. Kecskés ennek ellenére azt jósolta, hogy a szezon végéig képesek lesznek játékra alkalmas jeget biztosítani a felnőtt és az utánpótlás csapatok számára. Sajnos gyorsan bebizonyosodott, hogy túl derűlátónak bizonyult ezen a téren. 1973 január közepére a hiba olyan mértékű lett, hogy a továbbiakban nem lehetett mérkőzéseket rendezni a Megyeri úton, így a csapat kénytelen volt a többiekhez hasonlóan a Kisstadionban és a Millenárison játszani és edzeni.
A hiba oka a korrózió volt, amely a megnyitás óta eltelt kilenc esztendő alatt tönkretette és kilyukasztotta a csőrendszert. A szakemberek a néhány hónapot igénybe vevő javítás és felújítás költségeit előzetesen 2 millió forintra becsülték. 1973. októberében a sajtó számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a tavaszi-nyári hónapok során semmi nem változott a Megyeri úti műjégpálya ügyében, amit Kecskés József is megerősített: „A munkálatok elhúzódásának anyagi okai vannak. Sajnos a mi sportágunkban manapság ez elég gyakori eset.” A Újpesti Dózsa SC gazdasági osztálya mindenesetre arról tájékoztatta a Népsportot, hogy a felújításra megvan az elhatározás. Olyannyira, hogy nem csak a csőrendszer elemeit cserélik ki, de a pálya környezete is felújításra kerül. A munkálatok befejezését az 1974-1975. évi idény elejére prognosztizálták.
A határidőt hellyel-közzel sikerült is tartani és az 1974. novemberi próbaüzemet követően, december 5-én ismét bajnoki mérkőzést lehetett játszani a felújított és némileg ránctalanított Megyeri úti jégstadionban (Újpesti Dózsa – Bp. Volán SC 2-3).
A jégfrissítés feladatát több mint egy évtizeden át ellátó GAZ felváltására 1977 nyarán érkezett meg az első DESTAROL márkájú jégsimító rolba. A Megyeri úton ettől kezdve jócskán lerövidült a szünetek alatti körözés időtartama és csökkent a munkához szükséges pályamunkások létszáma is. Viszont Lantos Gábor véleménye szerint a csehszlovák gyártású célgép még sokáig nem tudott olyan jó minőségű jeget csinálni, mint az örökre nyugállományba helyezett GAZ-69-es, azaz a legendás „szőnyegrolba”. A modernizációnak ezzel még nem volt vége, hiszen a nyár folyamán az elhasználódott régi palánkot is újjal váltották fel.
ErSzob
Kövess Minket a Facebookon is! Újpesti Jégkorong Történelem