A szezon közben úgy gondoltam, ezt a cikket majd április közepe környékén fogom megírni. Aztán a közismert események miatt úgy alakult, hogy már március közepén billentyűzetet ragadhattam volna, ám bevallom: nem tudtam leülni és szavakba önteni a gondolataimat, túl közeli volt még a kiesés élménye. Most, két hét elteltével már talán egy fokkal objektívebben és nyugodtabban tudom értékelni a csapat idei teljesítményét.
Idézzük fel, hogyan is indult a 2020/21-es idény: augusztusban, egy DEAC ellen lejátszott felkészülési meccs után (1-4) felütötte nálunk is a fejét a COVID, aminek köszönhetően több, mint egy hónapig nem tudott meccset játszani a csapatunk. Akkor még azért izgultunk, hogy egyáltalán el tudjon indulni a bajnokság és a vírus elkerüljön minket (illetve természetesen a többi csapatot is).
A bajnokság végül számunkra október elején indult el (a Brassó ellen, 2-4), egy felforgatott felkészülési időszak után. Ebből kifolyólag nem vártunk egyből lehengerlő játékot, de lehetett látni a lehetőséget a csapatban, hogy a potenciál ott van a játékosokban. A csapat gerincét sikerült együtt tartani az előző évadból, a légiós keret is sokkal acélosabbnak tűnt idén, mint az egy évvel korábbi. Ráadásul hazai fronton is sikerült igazán nagyot igazolni, Újpestre tette át a székhelyét Chris Bodó, aki az év további részében bebizonyította, hogy képes húzóembere, meghatározó játékosa lenni csapatunknak, Justtal és Benkkel kiegészülve pedig egészen félelmetes támadó triót alkotnak. Ha őket sikerülne jövőre is lila-fehérbe öltöztetni…
Bodó olyan játékosnak tűnik, akiből nem sok van a piacon (főként a hazai kínálatban), váratlan húzásai és pazar lövései nem véletlenül repítették őt a pont-, assziszt- és góltáblázat élmezőnyébe. A légiósok közül Vorobyev cselezőkészsége mindenképpen említésre méltó még, végre egy olyan játékosunk volt, aki meg merte (és meg is tudta) húzni a cseleket a támadások során. Luducsin és Aviani nem sok vizet zavart nálunk, idény közben távoztak mindketten, ellenben a helyükre érkező Lamoureux bizonyította, hogy kivételes képességű játékos. Sajnos a játékát nem sokáig csodálhattuk lila-fehérben, jobb ajánlat érkezett érte Németországból, így ő is továbbállt. Az idény vége felé érkezett még hozzánk Perkovich, aki pár meccs után belerázódott ugyan a tempóba, de kitűnnie sajnos nem sikerült a csapatból. Sotlar is inkább maradt ígéret a mutatott játéka alapján, mint vezéregyéniség.
Ennek ellenére az idei légiósok kiválasztása alapvetően jól sikerült, a védők (Selan, Stadel) is hoztak egy stabil átlagos teljesítményt. A légiós kérdés mindig lutri, de ebből a keretből el tudnék képzelni több játékost is jövőre lila-fehérben.
Hazai fronton Benk a sérülései ellenére kiemelkedett a mezőnyből, ahogyan Vincze Peti is folyamatosan stabil jó teljesítményt nyújtott, illetve Szabad Kevin agilis játéka is hozzátett a csapat teljesítményéhez. Mellettük ki kell még emelni az utolsó szezonját(?) befejező Sikit, aki ismét bizonyította, hogy még helye van a jégen. Zseniális meglátásai, passzai sokat segítettek a csapat támadójátékán. Amennyiben tényleg ez volt az utolsó szezonja, rendkívül sajnálatos, hogy nézők nélkül, a DEAC jégpályáján kellett búcsúznia a jégkorongtól.
A védelemből kiemelhető Kiss Phil, akinek Újpestre való visszatérése nagyon örömteli. Egy stabil pont a védelemben, nem is beszélve iszonyú fontos góljairól a támadó harmadban. Emellett Pokornyi játéka volt még az idény során dicséretre méltó, már amikor nem kellett sérülés miatt pihennie.
A kapuban Dusi és Márkus Levi kezdett az év elején, idény közben érkezett a DVTK-tól Rajna Miklós. Azt hiszem, ezen a poszton nem volt nagy gondunk idén. Rajna az érkezésével egyből első számú kapusként kezdett, de korábban, Dusi és Levi meccsei alatt sem a képességükkel volt probléma, inkább a védelem ingatagságával, összeszokatlanságával, amiben közrejátszottak a sérülések is természetesen.
A sérülések idén rendesen megtizedelték csapatunkat. Gyakorlatilag a rájátszásra állt össze először a teljes keret (oké, Fliszár ügye és Szabad eltiltása miatt ekkorra sem, de ezeket engedjük el), így érthető volt, hogy az idény során rendkívül hullámzó volt a keret teljesítménye.
A korábban említett zaklatott felkészülés után a harmadik tétmeccsen jött az első győzelem (Gyergyó ellen 4-3, büntetők után), ami lehet, hogy csak az eltelt idő miatt szépült meg, de különleges helyet foglalhat el sok szurkoló szívében. Egyrészt Stadel egyenlítő gólja 3 másodperccel a meccs vége előtt egészen epikus volt, másrészt pedig a mai napig ez volt az utolsó meccs, amin a helyszínen szurkolhattunk (maszkban, távolságtartással természetesen). Milyen távolinak tűnik ez a mai körülmények között, nem? Kapja be a COVID-19!
A szezon további részében volt részünk egészen arcpirító vereségekben (november 1., DEAC ellen 1-8), de volt közben 8 meccses győzelmi szériánk és idegenbeli derby győzelem is, ami bizakodásra adott okot, megmutatta, hogy ez a csapat bármire képes lehet.
Sajnos azonban – mint az írás olvasói számára köztudott – ez nem jött össze. A rájátszásra végre felépültek a sérültjeink, azt hittük készen állunk a feladatra, hogy az Erste Liga elődöntőért legyőzzük a DEAC csapatát, ám ez nem jött össze. Amikor Debrecenből 2-0-s állással jött el a csapat két meccs után, már lehetett látni, hogy baj van. Bár szoros meccsek voltak, de a DEAC taktikailag legyőzött minket. Lehetett a játékukra készülni, hiszen egész idényben ezt játszották: stabil védekezés és veszélyes kontrák, ám mégsem tudtunk mit kezdeni ezzel. A rájátszásra a légiósaink és a húzóembereink teljesítménye is visszaesett (vagy a DEAC fojtotta meg a játékukat), így rendkívül nehéz helyzetbe került csapatunk.
Amikor Újpesten behúzták a 3. meccset, már tudni lehetett, hogy csak a csoda menthet meg minket, a Debrecen nem fog 4 meccset elveszíteni zsinórban, egyet valahogyan, valahol be fognak húzni. Korábban sokszor éreztem a szezon során, hogy nincs esély (pl. Vasas ellen 2 harmad után 0-2 állásnál), a srácok rám cáfoltak többször is, de most biztos voltam benne, hogy az elődöntő elúszott. Végül az 5. meccsen, hosszabbításban belőtte Kuleshov a mindent eldöntő gólt és számunkra megint egy álom szertefoszlott.
Nem véletlenül nem született írás eddig a szezonról, mert az elmúlt időszakban bármikor jutottak eszembe a rájátszás meccsei, bosszúsággal vegyes szomorúság lett úrrá rajtam. Ez a keret ennél az eredménynél sokkal többre lett volna hivatott. Nem feltétlenül bajnoki címre gondolok, de úgy éreztem előzetesen, hogy jobb csapat a miénk a DEACnál. Lehetséges, hogy játékosok szintjén ez így is van, a padon viszont K.O.-val ütöttek ki minket. A tavalyi évad szövetség általi lezárása is bosszantó volt, de ott legalább lehetett a szövetségre haragudni az érthetetlen döntés miatt. Most viszont nem tudunk mást tenni, mint magunkba nézni és magunkban keresni a hibát játékos, edző, vezetői szinten. Emellett természetesen gratulálnunk kell a DEACnak, hiszen legyőztek minket, ezt kár szépíteni. Az, hogy az önvizsgálat sikerülni fog-e, illetve lesznek-e következményei ennek újpesti oldalon, az (a korábbi évek tapasztalatai alapján) sajnos borítékolható. Nekünk, szurkolóknak pedig marad az örök bizakodás és a reménykedés, hogy hátha majd jövőre. Hátha.
Főként bosszantó a kiesés annak fényében, hogy pár kilométerrel arrébb, a Vasas jégcentrumban milyen szimpatikus csapat épült fel és késztette 7 meccsre az alapszakasz-győztes Brassót. Ki ne tudná, a Vasas tele van újpesti nevelésű fiatalokkal. Fájó nézni, hogy ezek a srácok nem lila-fehérben hozzák ki a legtöbbet magukból.
Valami pozitívum azért csak van ebben a negyeddöntős kiesésben is: az agyvérzés kerülgetett volna, ha egy esetleges döntőbe jutást, vagy még nagyobb eredményt úgy kellett volna megünnepelni, hogy nem lehetünk ott a lelátón. Ebből a szempontból nem bánom a kiesést, hiszen bár véget ért számunkra a szezon, azért valljuk be, a streamet nézni nem annyira jó, mint a helyszínen szurkolni a srácoknak.
Bár a 2020/21-es Erste Liga szezonnak nem úgy lett vége, ahogyan szerettük volna, azért idén is voltak olyan esetek, amik emlékezetesek maradnak éveken át:
- a már említett okok miatt aGyergyó elleni hosszabbításos győzelem
- a Vasas elleni parádés 5-0-s harmadik harmad
- az első FTC felett idegenben aratott első győzelem sok év után
- Perkovich első „gólja” a Titánok ellen
- az FTC szerencsétlenkedése az óvással
- és sajnos nem szép emlékként fog megmaradni, de Szabad Kevin ütközése és eltiltása
Hogy most mi a feladat? A vezetőségnek az, hogy egyben tartsa és még tovább erősítse ezt a csapatot és megteremtse azokat a feltételeket, amikkel ebből a csapatból kihozható a maximum. Mert a csapat magjában ott a lehetőség, ott vannak azok a játékosok, akikkel lehet egy kemény, karakteres Újpestet építeni. A maximum pedig hogyan hozható ki belőlük? Tapasztalt edzői stábbal és megfelelő felkészítéssel.
És mi a mi feladatunk nekünk, szurkolóknak? Várni. Várni az újabb játékosok (edző?) érkezését, követni a bejelentéseket és reménykedni. Reménykedni, hogy a következő augusztusban már ismét a lelátón szurkolhatunk és hogy sikerül meglátni és orvosolni a csapat körüli, számunkra nyilvánvaló problémákat. Hiszen mindenki, aki Újpesten dolgozik, játszik, szurkol csak egy dolgot akar: újpesti bajnokcsapatot!
(Ugye?)
Leave a Reply